Peter Fried, Pal Nemeth - Scarlatti: Cantatas (2006)

A CD-n elhangzó kamara-kantáták eredetijét a kísérőfüzet szerint négy különböző helyről kölcsönözte Németh Pál, a lemezen közreműködő Savaria Barokk Zenekar művészeti vezetője: Párizs, Schwerin, Nápoly és London könyvtárai, múzeumai őrzik a művek eredeti kéziratait.
Persze van miből válogatni, Alessandro Scarlatti ugyanis közel nyolcszáz kantátát komponált munkás életének hatvanöt hosszú esztendeje alatt. Ilyen mennyiségben nem kis feladat valódi változatosságot elérni ugyanabban a műfajban. Mégis bízvást elmondható, hogy nemcsak a kísérőhangszerek variációja teszi izgalmassá a lemezen sorjázó hét szerzeményt, de természetesen pusztán az énekszólam - szoros összefüggésben a szöveggel - is képes egy viszonylagos variabilitást kicsikarni, még akkor is, ha ugyanazon hangfajra írt darabokat sorakoztatunk egymás mellé. Ennek nyomán belátható, hogy a vokális teljesítménynek fokozott szerepe van a hallgatói figyelem fenntartásában.

Az énekhanghoz jelen művek esetében csupán egy-két obligát vonós hangszer (hegedűk vagy gordonka) társul, s természetesen csembaló, theorba vagy barokk gitár. S a korszak hasonló műfajú alkotásait (Gasparini, Marcello, Pasquini, Corelli, Bencini műveit) mérlegre téve megkockáztatható, a jelen CD-n felbukkanó Scarlatti-féle "szoba-kantátáknak" cseppnyi okuk sincs a szégyenkezésre, de még a szerénységre sem.

Fried óvatosan, már-már szelíden, de határozottan közelít a kantátákhoz. Nem rohanja le a finom darabokat, nem akarja szőröstül-bőröstül bekebelezni őket, inkább csak ízlelgeti darab ideig a zengő sorokat. Tornázik kicsit egy-egy visszatérő strófán, meg-meglódítja a hangját egyik-másik da capo résznél. Stílusismeret és kifejezőerő tekintetében nem lehet okunk panaszra, Fried a művekhez illő könnyedséggel, ugyanakkor kellő drámai erővel szólaltatja meg a kantátákat: ha eped, ellenállhatatlan, ha udvarol, lekenyerez, ha bosszút esküszik, retteghet az ellen. Egy kivételével (Brutus szíve) valamennyi alkotás a szerelem témakörében mozog. Ez az egy azonban annál izgalmasabb tárgyat vázol: Brutus és Julius Ceasar gyötrődését festi - bár utóbbi nincs megnevezve, de könnyen kitalálható -, melyben mindkét fél megszólal, mindkettő vívódik a képtelen döntés, gyilkosság és megtorlás, igazságosság és szeretet dilemmája felett. Rendkívül hatásos darab, Fried Péter a sok pasztorális sóvárgás és szerelmes sóhaj után remekül beletalál a súlyos erkölcsi dráma hangulatába.

A kíséretet ellátó hangszeresek is kiváló munkát végeztek. A continuo szólamok mozgása, vonalvezetése szépen segíti a vokális részt az érvényesülésben, karakterábrázolásban, sőt néhol az énekhang is része lesz a hangszerek dialógusának. Fried, bár produkciójában néha keveselljük a drámai effektusokat, dinamikai tagolást, öblös basszusának metsző élével vág a kényes kantátákba. Megfontolandó a kísérőtanulmányt jegyző Gyenge Enikő érvelése, melyben a kamaramuzsikával rokonítja a Scarlatti-kantátákat, hangsúlyozottan az opera ellenében. Ha innen nézzük, a daléneklés európai hagyományának legmélyebbre ereszkedő gyökereit is kereshetjük e művekben. S ha így van, Fried Péter érett, technikás éneklése, modora, artikulációja még a legjobb romantikus dalköltemények hangvételét is felidézheti, szemben a harsány operai zsánerrel.